2023 ban, miután éveken át néztem végig a demokrácia leépülését Magyarországon az Orbán rendszer alatt, feltettem az Instagramra egy egyszerű kérdést: milyen ma nőként élni Magyarországon? A reakciók szinte azonnal érkeztek. Különböző generációkhoz, társadalmi csoportokhoz és szakmákhoz tartozó nők és LMBTQI emberek írtak nekem azért, hogy ebben a fullasztó közegben végre beszélhessenek, végre meghallják őket.
Orbán Viktor egy 2021 es rádióbeszédében kijelentette, hogy a nők helye a tűzhely és a gyerekek mellett van. Ez a mondat különös pontossággal tette láthatóvá azt az ideológiai rendszert, amely hosszú éveken át alakította a mindennapi életet. Az autoriter működés azonban ritkán csak törvényeken vagy beszédeken keresztül érkezik: beépül a nyelvbe, az emberi kapcsolatokba, a munkába, az öregedésbe, a csendbe és magába a testbe.
A nők megélt valósága és a róluk szóló közbeszéd nagyon sokáig mintha nem találkozott volna egymással. A nemek közötti egyenlőség kérdését gyakran valamiféle nyugati importnak vagy úri huncutságnak tekintették, amelynek nincs köze a mindennapi élet küzdelmeihez. Mindeközben a hatalom nagyon is foglalkozott nőügyekkel, de a nőkről elsősorban, mint anyákról beszélt, miközben a demográfiai politika a női testet és a családot egyre inkább ideológiai és politikai térként kezelte.
A Nincs Számodra Hely azokból a hosszú beszélgetésekből és portrékból született, amelyeket 2023-tól egészen az Orbán rendszer bukásáig készítettem. Arra keresi a választ, hogy hogyan lépett be a strukturális nő- és kisebbséggyűlölet az élet intim tereibe: a házimunkán, a termékenységen, a gazdasági függésen, a félelmen és az öncenzúrán keresztül.
Ezek a történetek Magyarországról szólnak, de egy tágabb európai és globális helyzetről is beszélnek, amelyben a nők és kisebbségek jogai egyre inkább politikai alku tárgyává váltak autoriter rendszerekben. Nem statisztikákon vagy ideológiai állításokat eszközül hívva próbál beszélni az Orbán rezsim 16 évéről, hanem történeteken, arcokon, gesztusokon és hallgatásokon keresztül. Arról, hogyan lépett be a politika az otthonokba, és hogyan alakította át lassan az intimitás nyelvét.
1
Harminckét évesen Szlovákiába utaztam, mert nem akarok gyereket.
Köd ült az autópályán. Valaki szalámis szendvicset evett mögöttem, egy középkorú nő két ülésen elfeküdve a telefonján aludt, a telefonon glam rockot bömböltetett. Mindenkit zavart, de senki sem mert szólni neki. Az ilyen utaknak mindig van valami szégyenlős hétköznapisága. Az ember ül a nejlonkabátok és termoszok között, nézi a benzinkutakat, a kamionokat, az útmenti gyűlölködő óriásplakátokat, és közben arra gondol, hogy bizonyos dolgok milyen egyszerűen működnek máshol. Ne hagyjuk, hogy Brüsszel nevessen a végén.
Az ember nem gondolná, hogy bizonyos országok között nemcsak az autópályák minősége változik, hanem az is, hogy ki rendelkezhet a saját testével. Magyarországon minimum negyvenévesnek kell lenned, vagy három vér szerinti gyereket felmutatnod ahhoz, hogy sterilizáltasd magad, mintha ehhez a döntéshez előbb bizonyítani kellene valamit. Szültem, tessék, most mindenki boldog? Mintha a testünk csak ideiglenesen lenne a miénk, és a használati jogot mindenki más felülírhatná.
A klinika honlapját két kattintással találtam meg. Magyar nyelvű oldal volt, mosolygó nőkkel, gondosan megírt tájékoztatóval. Olyan egyszerűnek tűnt az egész, mint időpontot foglalni egy fogkőleszedésre. Kelet európai sterilizációs turizmus. Már maga a kifejezés is groteszk, egy rossz szocialista vicc. Nők és férfiak járnak át ide, fű alatt, hogy ne az állam, ne az egyház, ne egy idegen kéz döntsön arról, hogy ők akarnak e gyereket.
A busz lassan halad a szürke tájon keresztül. A nő mellettem álmában horkant egyet, aztán megfordul. Nézem az arcokat magam körül, és arra gondolok, milyen régóta érzem magam kívülállónak.
Mindig feltűnő voltam. Szeretem a ruhákat, a színes hajat. A csillogó dolgokat. Vidéken hamar megtanulja az ember, hogy meddig szabad kilógni. Hogy vidéken véged van, ha egy kicsit is más vagy. És én mindig egy kicsit más voltam. Régebben zavart, hogy folyton megbámulnak. De harminckétéves koromra elfáradtam abban, hogy mindig mindenkinek megfeleljek. Néha eszembe jut, milyen furcsa lenne, ha sok olyan ember lenne, mint én. Vajon mennyire számít lázadásnak az, hogy nem teszel mást, mint hogy úgy élsz, ahogy akarsz.
Soha nem akartam gyereket.
Ezt a mondatot sokáig nem mertem hangosan kimondani. Inkább körülírtam, elvicceltem, eltereltem. Az ember megtanulja, hogy bizonyos kijelentések után megváltozik a levegő. Mintha hirtelen huzat keletkezne a szobában. Tizenöt évig szedtem fogamzásgátlót, azon persze senki nem lepődött meg. A gyógyszer, mindennapjaim rítusa, a rágó és a lakáskulcs mellett mindig ott lapult a táskámban. Szerettem benne a pontosságot. A kiszámíthatóságot. Hogy nem kellett a testemre gondolni. Minden ment, mint a karikacsapás. És persze a férfiaknak is jó volt, nem nekik kellett elvinni a védekezés súlyát.
Aztán harminc fölött az orvosok elkezdték más hangszínen kiejteni ugyanazokat a szavakat. Vérrög. Stroke. Hormonális kockázat. Az addigi halk háttérzaj egyszer csak felerősödött. Úgyhogy letettem a gyógyszert. A sterilizáció egyáltalán nem tűnt drámai döntésnek. Inkább valami régóta húzódó tárgyalás lezárásának, ahol végre aláírtunk egy megállapodást a saját testemmel.
A busz egy kisvároson halad át. Barkácsáruházak, üres parkolók, nemzeti dohányboltok úsznak el az ablak előtt. Megjártam Angliát és Németországot, aztán mégis hazajöttem. Honvágyam volt. Szomorú ezt kimondani, mert közben sokszor gyűlölöm mindazt, ami itt van körülöttünk. De hiányzott a Duna. A víz közelsége. Pedig nem is pesti vagyok, debreceni. Hiányoztak az emberek, még az idegességük is. Az a sajátos kelet európai fáradt közönyösség, amit külföldön csak akkor vesz észre az ember, amikor már nem veszi körül mindenhol.
Adatmérnök vagyok, jól keresek, próbálok mindent megadni magamnak, ami a gyerekkoromból hiányzott. Biztonságot. Otthont. Szép tárgyakat. Sokáig azt hittem, hogy a szegénységben a nem szűnő hiány a legrosszabb, de később rájöttem, hogy a szégyen az. Hogy mennyire látszik rajtad, hogy neked nincs. Mert a nincs, mint egy fertőző betegség, távol tartja a barátokat. Édesapám buszsofőr volt, anyám a kereskedelemben dolgozott. A mostani stílusomat sokszor a gyerekkorom inspirálja. Azok a képek, amiket akkoriban vágyakozással nézegettem. Azok a ruhák, amiket nem engedhettem meg magamnak.
Amikor bejelentettem, hogy sterilizáltatom magam, mások úgy néztek rám, mintha valami visszafordíthatatlan őrültségre készülnék. Az persze senkit nem zavart, hogy egy nő másfél évtizedig hormonokat szed. Hogy kénytelen hozzászokni a nem szűnő migrénekhez, a hangulatingadozásokhoz, az állandó számoláshoz, esetleg meghízik, vagy akár rosszabb esetben tüdőembóliát kap. De ha egyszer kimondja, hogy nem akar gyereket, és ezt véglegesíteni is akarja, hirtelen mindenki nagyon nyugtalan lesz. Mintha valami visszafordíthatatlan udvariatlanság történt volna.
Mert egy nőnek az a dolga, hogy.
Mert majd meggondolod magad.
Mert egyszer úgyis. - Ezek a mondatok, mint a használt olaj szaga mindenütt jelen vannak, beivódnak a függönyökbe, a ruhákba, a bőr alá, a hajba.
Tizenöt év után most először fogok menstruálni. Néha kamaszos kíváncsisággal gondolok rá. Egy régi ismerőst várok vissza, akit már alig ismerek fel. Nem tudom, mikor jön meg. Nem tudom, fájni fog e. A testem olyan sokáig működött nélkülem, hogy most idegen testként figyelem. Csipkerózsika hosszú álmából ébredezik. Lassan mozdul. Hunyorog. Keresi a fényt.
Szlovákia felé tartok egy szakadt távolsági buszon, nézem az óriásplakátokat, alszanak körülöttem, elfog a nyugtalanság, a jövőnk erodálódik. Mit tegyek, mit tegyünk. Mi lesz velem, mi lesz velünk. Talán Szlovákia után csökken majd a szorongásom. Mert most attól félek, ha ne adjisten teherbe esek, akkor az nem az én döntésem lesz, hanem a rendszeré. Nagyon szeretem a disztópiákat, kivéve, amikor velem történnek. És a disztópia kezd nagyon is aktuális lenni.
Egy lengyel barátnőm esemény utáni tablettát hozott nekem Hollandiából, tározzak csak be belőle, mert ki tudja mi lesz. Más nők titokban írnak nekem, kérik, hogy szerezzek nekik. Kialakult egy láthatatlan női infrastruktúra, egy földalatti hálózat, gyógyszereket, címeket, tapasztalatokat cserélünk. Tiltott könyvek és illegális rádióadások. Nők adják tovább egymásnak a túlélés apró technikáit, mint régen a recepteket vagy az imákat. És közben mindenki úgy tesz, mintha ez teljesen normális lenne.
A nagyanyám persze érti a szorongásomat. A szemembe nézett, és ennyit mondott: ha valamit meg kell oldani, akkor azt meg kell oldani. A mondatában benne volt az egész huszadik századi női történelem. Évek. Események. Titkos abortuszok. Lavórban mosott véres lepedők. Elhallgatott történetek. Kötőtűk, vállfák, bábák és ügyeskedések. Mert a nők mindig megoldották valahogy. Egymásnak adták tovább a túlélés módszereit, a recepteket, szabásmintákat és imádságokat. Csendben, egymás között, félelemből, szégyenből, jóban, rosszban. Az anyatejjel szívtuk magunkba a hallgatás technikáit.
Senkinek sem kell tudnia róla.
Arra is emlékszem, amikor egy STD szűrés előtt megkérdezték tőlem, hogy a munkám miatt jöttem e vizsgálatra. A színes hajam és a tetoválásaim alapján szexmunkásnak hittek. Azt válaszoltam: nem, csak egy felelősségteljes felnőtt nő vagyok.
A mondat sokáig bennem maradt.
Mert rájöttem, milyen ritkán kapcsolják össze a női felelősséget az önrendelkezéssel. Mintha a tudatosság csak akkor volna elfogadható, ha az végül az anyaság felé vezet. Mintha minden női döntésnek előbb utóbb ugyanabba a szobába kellene megérkeznie.
Nem sok barátom akar gyereket. Néha úgy érzem, egy egész generáció fáradt el véglegesen. Mint a csap, amit hosszú ideig ver a sós tengeri szél, erodálódott a jövőképünk.
Szeretnék egyszer egy nagyobb lakást. Nem a gyerekszoba miatt. Egy nagy gardróbszobát szeretnék. Hogy kiakaszthassam az összes csillogó, tüll ruhámat. Habcsóknak szoktak hívni bennük. Régen crossdresser voltam. Az énképem folyton változik, és ez így van jól.
A busz lassan lehajtott az autópályáról. A köd még mindig ott ült a parkolók és panelek között. Az emberek mocorogni kezdenek körülöttem, előkerülnek a táskák, kabátok, telefonok. A glam rockos nő felébredt, kikapcsolta a zenét. Kinéztem az ablakon a szlovák kisvárosra, és hirtelen minden egészen hétköznapinak tűnt. Mintha nem is egy döntés végére érkeztem volna meg, hanem végre saját magamhoz.
2
Csíkszeredában télen olyan hideg van, hogy a kutyák lehelete megáll a levegőben. Már megint befagyott a tyúkok vize, dörmögte a nagymamám, miközben egy bottal törte a jeget. Reggelente anyám a radiátorra készítette a ruháimat, hogy ne legyenek jéghidegek, amikor felveszem őket. Sokáig néztem ezeket a ruhákat. A pulóvereket, nadrágokat, a vastag harisnyát, amit utáltam, mert szorított, nem kaptam benne rendesen levegőt. Hé, te, öcsi, letüdőzöd a nadrágodat - csúfoltak az iskolában. Gyerekként úgy éreztem, minden anyagnak van valami titkos természete. Vannak ruhák, amikben kap levegőt az ember, és vannak, amikben úgy mozog, mintha valaki más testét húzták volna rá.
Erdélyben, Csíkszeredán születtem. Már egészen kiskoromban tudtam, hogy nem vagyok genderkonform. Én voltam az a kisfiú, akinek a legvagányabb Barbie-ja volt. Ruhákat csináltam neki régi zoknikból, függönyanyagból, anyám harisnyáiból. Szerettem nézni, hogyan változik meg valami egy kis anyagtól. Anyával később sokszor viccelődtünk azon, hogy amikor megfogantam, kislányt akart. Amikor coming outoltam neki, csak mosolygott. A világ színes, mondta.
Akkor még nem értettem, mennyire fontos mondat lesz ez később.
Nagyon korán éreztem, hogy nem vagyok heteró. Volt internet, utána tudtam olvasni azoknak a dolgoknak, amikre addig nem voltak szavaim. Sokáig azt gondoltam, majd idővel kialakul, ki is vagyok valójában. Tizenöt éves voltam, amikor először beszéltem erről anyámnak. Utána napokig figyeltem, változik-e valami körülöttem. De ugyanúgy nyikorgott a fürdőszobaajtó, ugyanúgy száradtak a ruhák a konyhában. Ez volt benne a legfurcsább. Semmi sem történik, mégis minden más lesz.
Az önfelfedezés nálam nem valami egyszeri felismerés volt, inkább állandó mozgás. Voltak időszakok, amikor nőiesebben öltöztem, máskor inkább androgün voltam. Mindig szerettem a hajammal, a sminkkel, a ruhákkal kísérletezni. Szeretek kiöltözni, de nem alkalmakra. Csak úgy. Keddenként például. Platformcipő, áttetsző ing, szoknya, smink. Indulás előtt sokáig készülődöm, nézem magam a tükörben, figyelem, ahogy lassan formálódik a persona.
Ebben a világban már az is statement, ha az ember látszik.
És persze vidéken hamar megtanulja az ember, mennyire szabad látszani. A boltban utánam fordultak. A buszon végigmértek. Egy idő után már előbb éreztem a tekinteteket, mint hogy megláttam volna őket. Aztán lassan megszoktak. Akkoriban én voltam az egyetlen nyíltan queer ember Csíkszeredán.
Elfáradtam a folyamatos vizslatástól.
Tizenkilenc éves voltam, amikor Budapestre költöztem. Azt hittem ott könnyebb lesz. Budapest nyitottabb város, mint Csíkszereda, mégis sokáig straightwasholtam magam. DJ-ként dolgozom, a DJ világ túlnyomó része harminc körüli heteró férfiakból áll. Alig találkoztam queer emberrel. Nem volt tudatos a closetelés, az ember egyszerűen csak alkalmazkodik. Más ruhákat vesz fel. Mélyebbre viszi a hangját. Kevesebbet beszél magáról.
Nappal anyagminták fölött ültem, éjszaka DJ-ztem. Szeretem azt az egy órát hajnalban, amikor a basszus már annyira hangos, hogy az emberek nem figyelnek egymásra. A DJ-pultból nézem a verejtéktől csillogó arcokat, a szétesett sminkeket. Mintha mindenki csak kölcsönkapta volna a saját testét arra az estére. Mielőtt fellépek, sokáig készülődöm. Ruhát választok, sminkelek, néha háromszor is átöltözöm indulás előtt. A szobám olyankor úgy néz ki, mint egy kifosztott színházi öltöző.
Aztán egy ponton azon kaptam magam, hogy már azt sem tudom, ki vagyok.
Körülbelül fél éve kezdtem a budapesti queer közösséghez kapcsolódni. Hallgatom a történeteket, beszélgetünk, valószínűleg a történeteink tartanak össze minket. A történeteinkkel szeretnénk egy élhetőbb helyet csinálni magunknak és másoknak is. Nekem. Neked. Neki.
Mostanában mindenkiben van egy nagy adag bizonytalanság a jövővel kapcsolatban. Akár magánéleti, családi, egészségügyi vagy iskolai problémáról van szó, végül minden a politikára vezethető vissza. Mindenkin, mindenhol tapintható a feszültség. A queer közösség egyik csodálatos tulajdonsága, hogy a jég hátán is megél, de most mindenki szorong.
Főleg most.
A Pride betiltásának ötlete óta sokan azt érezzük, szorul a hurok a nyakunk körül. A transzegészségügy borzalmas állapotban van. A jogvédő szervezetek jövője bizonytalan. Lehet-e még rosszabb ennél?
Budapesten ritkán ér atrocitás, de az otthoni tapasztalatok mélyen bennem maradtak. Néha még most sem érzem magam biztonságban. Például amikor szoknyában megyek ki az utcára. Pedig szerintem teljesen normálisnak kellene lenni, hogy vannak szoknyás férfiak. A popkultúrában már rég az. Mégis van bennem mindig egy second guessing, hogy vajon biztonságban leszek-e, ha így megyek ki az utcára.
Előbb érzem a tekinteteket, mint hogy meglátnám őket.
Folyamatosan mentális pókhálót kell szőnöm. Mit vegyek fel. Hogyan menjek haza. Megfoghatom-e a szerelmem kezét az utcán. Nem lesz-e baj belőle.
Pedig az ideális élet egészen egyszerű lenne. Ne kelljen gondolkodnom azon, mennyire provokatív, ami rajtam van. Ne kelljen félni attól, ha megfogom a párom kezét. A hormonkezelés vagy a nemmegerősítő műtétek elérhetőek legyenek. Hogy lehessen házasság, örökbefogadás. Hogy egy gyereket ne érjen sérelem azért, mert queer családban nő fel.
Jó lenne, ha nem lenne minden ennyire nehéz.
Közben meg az ember próbál tenni valamit. Tüntetésekre járunk. Beszélgetünk. Megvitatjuk a dolgokat, akár a családi ebédnél is. Akár konfliktusokat is felvállalunk.
Nyáron hazamentem Csíkszeredába. A főutcán két nagyon fiatal queer fiú jött szembe platformcipőben, festett körmökkel. Hangosan nevettek. Senki sem szólt utánuk.
Néztem őket egy darabig. Gyerekkoromban ezt el sem tudtam volna képzelni. Egy álom vált valóvá.
Ha marad minden így, nem akarok Magyarországon maradni. A kilátástalanság mindent elural. Külföldre akarok menni. Hogy hova, azt még nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha marad ez a politikai helyzet, egyszer biztosan el fogok menni.