2023 ban, miután éveken át néztem végig a demokrácia leépülését Magyarországon az Orbán rendszer alatt, feltettem az Instagramra egy egyszerű kérdést: milyen ma nőként élni Magyarországon? A reakciók szinte azonnal érkeztek. Különböző generációkhoz, társadalmi csoportokhoz és szakmákhoz tartozó nők és LMBTQI emberek írtak nekem azért, hogy ebben a fullasztó közegben végre beszélhessenek, végre meghallják őket.
Orbán Viktor egy 2021 es rádióbeszédében kijelentette, hogy a nők helye a tűzhely és a gyerekek mellett van. Ez a mondat különös pontossággal tette láthatóvá azt az ideológiai rendszert, amely hosszú éveken át alakította a mindennapi életet. Az autoriter működés azonban ritkán csak törvényeken vagy beszédeken keresztül érkezik: beépül a nyelvbe, az emberi kapcsolatokba, a munkába, az öregedésbe, a csendbe és magába a testbe.
A nők megélt valósága és a róluk szóló közbeszéd nagyon sokáig mintha nem találkozott volna egymással. A nemek közötti egyenlőség kérdését gyakran valamiféle nyugati importnak vagy úri huncutságnak tekintették, amelynek nincs köze a mindennapi élet küzdelmeihez. Mindeközben a hatalom nagyon is foglalkozott nőügyekkel, de a nőkről elsősorban, mint anyákról beszélt, miközben a demográfiai politika a női testet és a családot egyre inkább ideológiai és politikai térként kezelte.
A Nincs Számodra Hely azokból a hosszú beszélgetésekből és portrékból született, amelyeket 2023-tól egészen az Orbán rendszer bukásáig készítettem. Arra keresi a választ, hogy hogyan lépett be a strukturális nő- és kisebbséggyűlölet az élet intim tereibe: a házimunkán, a termékenységen, a gazdasági függésen, a félelmen és az öncenzúrán keresztül.
Ezek a történetek Magyarországról szólnak, de egy tágabb európai és globális helyzetről is beszélnek, amelyben a nők és kisebbségek jogai egyre inkább politikai alku tárgyává váltak autoriter rendszerekben. Nem statisztikákon vagy ideológiai állításokat eszközül hívva próbál beszélni az Orbán rezsim 16 évéről, hanem történeteken, arcokon, gesztusokon és hallgatásokon keresztül. Arról, hogyan lépett be a politika az otthonokba, és hogyan alakította át lassan az intimitás nyelvét.
1
Harminckét évesen Szlovákiába utaztam, mert nem akarok gyereket.
Köd ült az autópályán. Valaki szalámis szendvicset evett mögöttem, egy középkorú nő két ülésen elfeküdve a telefonján aludt, a telefonon glam rockot bömböltetett. Mindenkit zavart, de senki sem mert szólni neki. Az ilyen utaknak mindig van valami szégyenlős hétköznapisága. Az ember ül a nejlonkabátok és termoszok között, nézi a benzinkutakat, a kamionokat, az útmenti gyűlölködő óriásplakátokat, és közben arra gondol, hogy bizonyos dolgok milyen egyszerűen működnek máshol. Ne hagyjuk, hogy Brüsszel nevessen a végén.
Az ember nem gondolná, hogy bizonyos országok között nemcsak az autópályák minősége változik, hanem az is, hogy ki rendelkezhet a saját testével. Magyarországon minimum negyvenévesnek kell lenned, vagy három vér szerinti gyereket felmutatnod ahhoz, hogy sterilizáltasd magad, mintha ehhez a döntéshez előbb bizonyítani kellene valamit. Szültem, tessék, most mindenki boldog? Mintha a testünk csak ideiglenesen lenne a miénk, és a használati jogot mindenki más felülírhatná.
A klinika honlapját két kattintással találtam meg. Magyar nyelvű oldal volt, mosolygó nőkkel, gondosan megírt tájékoztatóval. Olyan egyszerűnek tűnt az egész, mint időpontot foglalni egy fogkőleszedésre. Kelet európai sterilizációs turizmus. Már maga a kifejezés is groteszk, egy rossz szocialista vicc. Nők és férfiak járnak át ide, fű alatt, hogy ne az állam, ne az egyház, ne egy idegen kéz döntsön arról, hogy ők akarnak e gyereket.
A busz lassan halad a szürke tájon keresztül. A nő mellettem álmában horkant egyet, aztán megfordul. Nézem az arcokat magam körül, és arra gondolok, milyen régóta érzem magam kívülállónak.
Mindig feltűnő voltam. Szeretem a ruhákat, a színes hajat. A csillogó dolgokat. Vidéken hamar megtanulja az ember, hogy meddig szabad kilógni. Hogy vidéken véged van, ha egy kicsit is más vagy. És én mindig egy kicsit más voltam. Régebben zavart, hogy folyton megbámulnak. De harminckétéves koromra elfáradtam abban, hogy mindig mindenkinek megfeleljek. Néha eszembe jut, milyen furcsa lenne, ha sok olyan ember lenne, mint én. Vajon mennyire számít lázadásnak az, hogy nem teszel mást, mint hogy úgy élsz, ahogy akarsz.
Soha nem akartam gyereket.
Ezt a mondatot sokáig nem mertem hangosan kimondani. Inkább körülírtam, elvicceltem, eltereltem. Az ember megtanulja, hogy bizonyos kijelentések után megváltozik a levegő. Mintha hirtelen huzat keletkezne a szobában. Tizenöt évig szedtem fogamzásgátlót, azon persze senki nem lepődött meg. A gyógyszer, mindennapjaim rítusa, a rágó és a lakáskulcs mellett mindig ott lapult a táskámban. Szerettem benne a pontosságot. A kiszámíthatóságot. Hogy nem kellett a testemre gondolni. Minden ment, mint a karikacsapás. És persze a férfiaknak is jó volt, nem nekik kellett elvinni a védekezés súlyát.
Aztán harminc fölött az orvosok elkezdték más hangszínen kiejteni ugyanazokat a szavakat. Vérrög. Stroke. Hormonális kockázat. Az addigi halk háttérzaj egyszer csak felerősödött. Úgyhogy letettem a gyógyszert. A sterilizáció egyáltalán nem tűnt drámai döntésnek. Inkább valami régóta húzódó tárgyalás lezárásának, ahol végre aláírtunk egy megállapodást a saját testemmel.
A busz egy kisvároson halad át. Barkácsáruházak, üres parkolók, nemzeti dohányboltok úsznak el az ablak előtt. Megjártam Angliát és Németországot, aztán mégis hazajöttem. Honvágyam volt. Szomorú ezt kimondani, mert közben sokszor gyűlölöm mindazt, ami itt van körülöttünk. De hiányzott a Duna. A víz közelsége. Pedig nem is pesti vagyok, debreceni. Hiányoztak az emberek, még az idegességük is. Az a sajátos kelet európai fáradt közönyösség, amit külföldön csak akkor vesz észre az ember, amikor már nem veszi körül mindenhol.
Adatmérnök vagyok, jól keresek, próbálok mindent megadni magamnak, ami a gyerekkoromból hiányzott. Biztonságot. Otthont. Szép tárgyakat. Sokáig azt hittem, hogy a szegénységben a nem szűnő hiány a legrosszabb, de később rájöttem, hogy a szégyen az. Hogy mennyire látszik rajtad, hogy neked nincs. Mert a nincs, mint egy fertőző betegség, távol tartja a barátokat. Édesapám buszsofőr volt, anyám a kereskedelemben dolgozott. A mostani stílusomat sokszor a gyerekkorom inspirálja. Azok a képek, amiket akkoriban vágyakozással nézegettem. Azok a ruhák, amiket nem engedhettem meg magamnak.
Amikor bejelentettem, hogy sterilizáltatom magam, mások úgy néztek rám, mintha valami visszafordíthatatlan őrültségre készülnék. Az persze senkit nem zavart, hogy egy nő másfél évtizedig hormonokat szed. Hogy kénytelen hozzászokni a nem szűnő migrénekhez, a hangulatingadozásokhoz, az állandó számoláshoz, esetleg meghízik, vagy akár rosszabb esetben tüdőembóliát kap. De ha egyszer kimondja, hogy nem akar gyereket, és ezt véglegesíteni is akarja, hirtelen mindenki nagyon nyugtalan lesz. Mintha valami visszafordíthatatlan udvariatlanság történt volna.
Mert egy nőnek az a dolga, hogy.
Mert majd meggondolod magad.
Mert egyszer úgyis. - Ezek a mondatok, mint a használt olaj szaga mindenütt jelen vannak, beivódnak a függönyökbe, a ruhákba, a bőr alá, a hajba.
Tizenöt év után most először fogok menstruálni. Néha kamaszos kíváncsisággal gondolok rá. Egy régi ismerőst várok vissza, akit már alig ismerek fel. Nem tudom, mikor jön meg. Nem tudom, fájni fog e. A testem olyan sokáig működött nélkülem, hogy most idegen testként figyelem. Csipkerózsika hosszú álmából ébredezik. Lassan mozdul. Hunyorog. Keresi a fényt.
Szlovákia felé tartok egy szakadt távolsági buszon, nézem az óriásplakátokat, alszanak körülöttem, elfog a nyugtalanság, a jövőnk erodálódik. Mit tegyek, mit tegyünk. Mi lesz velem, mi lesz velünk. Talán Szlovákia után csökken majd a szorongásom. Mert most attól félek, ha ne adjisten teherbe esek, akkor az nem az én döntésem lesz, hanem a rendszeré. Nagyon szeretem a disztópiákat, kivéve, amikor velem történnek. És a disztópia kezd nagyon is aktuális lenni.
Egy lengyel barátnőm esemény utáni tablettát hozott nekem Hollandiából, tározzak csak be belőle, mert ki tudja mi lesz. Más nők titokban írnak nekem, kérik, hogy szerezzek nekik. Kialakult egy láthatatlan női infrastruktúra, egy földalatti hálózat, gyógyszereket, címeket, tapasztalatokat cserélünk. Tiltott könyvek és illegális rádióadások. Nők adják tovább egymásnak a túlélés apró technikáit, mint régen a recepteket vagy az imákat. És közben mindenki úgy tesz, mintha ez teljesen normális lenne.
A nagyanyám persze érti a szorongásomat. A szemembe nézett, és ennyit mondott: ha valamit meg kell oldani, akkor azt meg kell oldani. A mondatában benne volt az egész huszadik századi női történelem. Évek. Események. Titkos abortuszok. Lavórban mosott véres lepedők. Elhallgatott történetek. Kötőtűk, vállfák, bábák és ügyeskedések. Mert a nők mindig megoldották valahogy. Egymásnak adták tovább a túlélés módszereit, a recepteket, szabásmintákat és imádságokat. Csendben, egymás között, félelemből, szégyenből, jóban, rosszban. Az anyatejjel szívtuk magunkba a hallgatás technikáit.
Senkinek sem kell tudnia róla.
Arra is emlékszem, amikor egy STD szűrés előtt megkérdezték tőlem, hogy a munkám miatt jöttem e vizsgálatra. A színes hajam és a tetoválásaim alapján szexmunkásnak hittek. Azt válaszoltam: nem, csak egy felelősségteljes felnőtt nő vagyok.
A mondat sokáig bennem maradt.
Mert rájöttem, milyen ritkán kapcsolják össze a női felelősséget az önrendelkezéssel. Mintha a tudatosság csak akkor volna elfogadható, ha az végül az anyaság felé vezet. Mintha minden női döntésnek előbb utóbb ugyanabba a szobába kellene megérkeznie.
Nem sok barátom akar gyereket. Néha úgy érzem, egy egész generáció fáradt el véglegesen. Mint a csap, amit hosszú ideig ver a sós tengeri szél, erodálódott a jövőképünk.
Szeretnék egyszer egy nagyobb lakást. Nem a gyerekszoba miatt. Egy nagy gardróbszobát szeretnék. Hogy kiakaszthassam az összes csillogó, tüll ruhámat. Habcsóknak szoktak hívni bennük. Régen crossdresser voltam. Az énképem folyton változik, és ez így van jól.
A busz lassan lehajtott az autópályáról. A köd még mindig ott ül a parkolók és panelek között. Az emberek mocorogni kezdenek körülöttem, előkerülnek a táskák, kabátok, telefonok. A glam rockos nő felébredt, kikapcsolta a zenét. Kinéztem az ablakon a szlovák kisvárosra, és hirtelen minden egészen hétköznapinak tűnt. Mintha nem is egy döntés végére érkeztem volna meg, hanem végre saját magamhoz.
2
Csíkszeredában télen olyan hideg van, hogy a kutyák lehelete megáll a levegőben. Már megint befagyott a tyúkok vize, dörmögte a nagymamám, miközben egy bottal törte a jeget. Reggelente anyám a radiátorra készítette a ruháimat, hogy ne legyenek jéghidegek, amikor felveszem őket. Sokáig néztem ezeket a ruhákat. A pulóvereket, nadrágokat, a vastag harisnyát, amit utáltam, mert szorított, nem kaptam benne rendesen levegőt. Hé, te, öcsi, letüdőzöd a nadrágodat - csúfoltak az iskolában. Gyerekként úgy éreztem, minden anyagnak van valami titkos természete. Vannak ruhák, amikben kap levegőt az ember, és vannak, amikben úgy mozog, mintha valaki más testét húzták volna rá.
Erdélyben, Csíkszeredán születtem. Már egészen kiskoromban tudtam, hogy nem vagyok genderkonform. Én voltam az a kisfiú, akinek a legvagányabb Barbie-ja volt. Ruhákat csináltam neki régi zoknikból, függönyanyagból, anyám harisnyáiból. Szerettem nézni, hogyan változik meg valami egy kis anyagtól. Anyával később sokszor viccelődtünk azon, hogy amikor megfogantam, kislányt akart. Amikor coming outoltam neki, csak mosolygott. A világ színes, mondta.
Akkor még nem értettem, mennyire fontos mondat lesz ez később.
Nagyon korán éreztem, hogy nem vagyok heteró. Volt internet, utána tudtam olvasni azoknak a dolgoknak, amikre addig nem voltak szavaim. Sokáig azt gondoltam, majd idővel kialakul, ki is vagyok valójában. Tizenöt éves voltam, amikor először beszéltem erről anyámnak. Utána napokig figyeltem, változik-e valami körülöttem. De ugyanúgy nyikorgott a fürdőszobaajtó, ugyanúgy száradtak a ruhák a konyhában. Ez volt benne a legfurcsább. Semmi sem történik, mégis minden más lesz.
Az önfelfedezés nálam nem valami egyszeri felismerés volt, inkább állandó mozgás. Voltak időszakok, amikor nőiesebben öltöztem, máskor inkább androgün voltam. Mindig szerettem a hajammal, a sminkkel, a ruhákkal kísérletezni. Szeretek kiöltözni, de nem alkalmakra. Csak úgy. Keddenként például. Platformcipő, áttetsző ing, szoknya, smink. Indulás előtt sokáig készülődöm, nézem magam a tükörben, figyelem, ahogy lassan formálódik a persona.
Ebben a világban már az is statement, ha az ember látszik.
És persze vidéken hamar megtanulja az ember, mennyire szabad látszani. A boltban utánam fordultak. A buszon végigmértek. Egy idő után már előbb éreztem a tekinteteket, mint hogy megláttam volna őket. Aztán lassan megszoktak. Akkoriban én voltam az egyetlen nyíltan queer ember Csíkszeredán.
Elfáradtam a folyamatos vizslatástól.
Tizenkilenc éves voltam, amikor Budapestre költöztem. Azt hittem ott könnyebb lesz. Budapest nyitottabb város, mint Csíkszereda, mégis sokáig straightwasholtam magam. DJ-ként dolgozom, a DJ világ túlnyomó része harminc körüli heteró férfiakból áll. Alig találkoztam queer emberrel. Nem volt tudatos a closetelés, az ember egyszerűen csak alkalmazkodik. Más ruhákat vesz fel. Mélyebbre viszi a hangját. Kevesebbet beszél magáról.
Nappal anyagminták fölött ültem, éjszaka DJ-ztem. Szeretem azt az egy órát hajnalban, amikor a basszus már annyira hangos, hogy az emberek nem figyelnek egymásra. A DJ-pultból nézem a verejtéktől csillogó arcokat, a szétesett sminkeket. Mintha mindenki csak kölcsönkapta volna a saját testét arra az estére. Mielőtt fellépek, sokáig készülődöm. Ruhát választok, sminkelek, néha háromszor is átöltözöm indulás előtt. A szobám olyankor úgy néz ki, mint egy kifosztott színházi öltöző.
Aztán egy ponton azon kaptam magam, hogy már azt sem tudom, ki vagyok.
Körülbelül fél éve kezdtem a budapesti queer közösséghez kapcsolódni. Hallgatom a történeteket, beszélgetünk, valószínűleg a történeteink tartanak össze minket. A történeteinkkel szeretnénk egy élhetőbb helyet csinálni magunknak és másoknak is. Nekem. Neked. Neki.
Mostanában mindenkiben van egy nagy adag bizonytalanság a jövővel kapcsolatban. Akár magánéleti, családi, egészségügyi vagy iskolai problémáról van szó, végül minden a politikára vezethető vissza. Mindenkin, mindenhol tapintható a feszültség. A queer közösség egyik csodálatos tulajdonsága, hogy a jég hátán is megél, de most mindenki szorong.
Főleg most.
A Pride betiltásának ötlete óta sokan azt érezzük, szorul a hurok a nyakunk körül. A transzegészségügy borzalmas állapotban van. A jogvédő szervezetek jövője bizonytalan. Lehet-e még rosszabb ennél?
Budapesten ritkán ér atrocitás, de az otthoni tapasztalatok mélyen bennem maradtak. Néha még most sem érzem magam biztonságban. Például amikor szoknyában megyek ki az utcára. Pedig szerintem teljesen normálisnak kellene lenni, hogy vannak szoknyás férfiak. A popkultúrában már rég az. Mégis van bennem mindig egy second guessing, hogy vajon biztonságban leszek-e, ha így megyek ki az utcára.
Előbb érzem a tekinteteket, mint hogy meglátnám őket.
Folyamatosan mentális pókhálót kell szőnöm. Mit vegyek fel. Hogyan menjek haza. Megfoghatom-e a szerelmem kezét az utcán. Nem lesz-e baj belőle.
Pedig az ideális élet egészen egyszerű lenne. Ne kelljen gondolkodnom azon, mennyire provokatív, ami rajtam van. Ne kelljen félni attól, ha megfogom a párom kezét. A hormonkezelés vagy a nemmegerősítő műtétek elérhetőek legyenek. Hogy lehessen házasság, örökbefogadás. Hogy egy gyereket ne érjen sérelem azért, mert queer családban nő fel.
Jó lenne, ha nem lenne minden ennyire nehéz.
Közben meg az ember próbál tenni valamit. Tüntetésekre járunk. Beszélgetünk. Megvitatjuk a dolgokat, akár a családi ebédnél is. Akár konfliktusokat is felvállalunk.
Nyáron hazamentem Csíkszeredába. A főutcán két nagyon fiatal queer fiú jött szembe platformcipőben, festett körmökkel. Hangosan nevettek. Senki sem szólt utánuk.
Néztem őket egy darabig. Gyerekkoromban ezt el sem tudtam volna képzelni. Egy álom vált valóvá.
Ha marad minden így, nem akarok Magyarországon maradni. A kilátástalanság mindent elural. Külföldre akarok menni. Hogy hova, azt még nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha marad ez a politikai helyzet, egyszer biztosan el fogok menni.
3
Először minden gyerek tiltakozik. Egyik sem úgy jön a világra, mint a reklámokban, rózsaszínűen és kisimultan. Sértődötten érkezik, vékony, felháborodott sírással. Rögtön reklamál, hogy ide kellett születnie. Magyarországra. Kelet-Európába. Ebbe a neonfényes, huzatos, túlmelegített, hipószagú rendszerbe.
Nálunk az emberek korán kelnek. Télen a hideg úgy ül rá a kertre, mintha ónból öntötték volna. A domboldalon a fák fekete ágait szénnel húzták egy szürke papírra. Gumicsizmában jártunk ki az udvarra. Miskolc mellett születtem, parasztcsaládban.
A hó reggelre mindig szürke lett a buszmegállók körül. Egészségügyis család vagyunk, mind fáradt ember. Anyám ápolónő volt. Esténként a konyhában ült, a kezében egy bögre tea, a köpenyéből fertőtlenítő és főtt krumpli szaga áradt. Néztem a repedezett kezét, a csuklóján a vékony ereket. Anyám tartásában ott volt az egész magyar egészségügy kilátástalansága.
Én biztosan nem leszek ilyen, mondogattam gyerekként. Nem akarok hajnalban kelni, ködben, vacogva elindulni. Nem akarok mások testével foglalkozni. Nem akarom a kabátom ujjában idegen emberek fájdalmát hazahozni. Nem akarom mások szarát törölgetni.
Táncolni akartam. Könnyed, hajlékony létet. Színpadot, fényt, zenét. Olyan testet, ami nem fáj, csak mozog. Ahol nincs vér, nincs fáradtság, nincs állandó pénztelenség, hideg hajnalok, buszmegállók, kilátástalanság.
Aztán persze mégis egészségügyis lett belőlem. Anyám csak mosolygott rajta. Megfertőztelek, mondta.
A SOTE után bekerültem a szülészetre. Lassan szoktam meg ezt a világot, ahol mindig túl meleg vagy túl hideg van, ahol a neonfényben nincs se nappal se éjszaka. Az első szülőszobákra úgy emlékszem, mint valami kelet európai díszletre. Kórház a város szélén. Fémágyak. Zöldre festett falak. Lepattogzott vakolat. A folyosó végén egy, januárban is ottmaradt műanyag karácsonyfa. A nővérpultnál műanyag pohárban kihűlt kávé, amit csak agyoncukrozva lehetett venni az automatából. Radiátorokon száradó zoknik. A linóleum fölött bokamagasságban állandóan jár a huzat.
Aztán egy szülésnél megértettem, hogy én mégis ezt akarom csinálni. Egy nő feküdt előttem, haja arcára tapadt az izzadságtól, a szája szélén vér. Ordított. Az arca eltorzult a fájdalomtól. Az ablak mögött panelházak meredeztek a ködben. Az egész rettenetes volt és közben valahogy szent is. A szülés mindig ilyen. Egy test próbál kijutni egy másik testből, egy szűk ajtón próbálnak áttolni egy zongorát. Nyikorgás. Lihegés. Vér. Csend.
Volt egy szülés a télen, sokszor eszembe jut. Kint sűrű hó esett, a parkolóban híg cement színű latyak. A nő egy borsodi faluból jött be hajnalban. A férje az ajtó mellett állt gumicsizmában, kezében nejlonszatyor. Benne papucs, szalámis kenyér, egy üveg citromos tea. A nő CTG papírja hosszú csíkban tekeredett a földre. Az orvos közben a számítógép előtt ült, rá sem nézett a nőre. Gépelt. A folyosóról rántott hús szaga szivárgott be az osztályra. A nő akkor már negyven órája nem aludt. Rekedt hangon káromkodott. Olyan hangok szakadtak ki belőle, mint amiket gyerekkoromban a disznóvágásokon hallottam. A szeme bevérzett, a szája kiszáradt, szakadt róla a víz. Az orvos közben odavetette neki, hogy nem csinálja valami ügyesen, mindegy, majd megnyomja ő helyette. Emlékszem, hogy abban a pillanatban legszívesebben kitéptem volna a falból a reflektort. Mert senki sem akarja jobban, hogy az a gyerek megszülessen, mint az anyja. Senki.
Aztán egyszer csak megjelent a gyerek feje. Fekete haj. Vér. Nyál. Az egész olyan volt, mintha egy sötét folyóból húznának ki valamit. A férje közben mozdulatlanul állt az ajtóban. A kabátjáról lassan olvadt le a hó a linóleumra. És akkor a gyerek felsírt. Vékonyan, sértődötten. Épp az ilyen pillanatok miatt maradtam tizenöt évig. Tizenöt év neonfény. Tizenöt év gumikesztyű, véres lepedő, csengőhang. Tizenöt év férfiuralom. Mert a férfiak mondják meg azt is, hogy mi mit érzünk, nekünk mennyire fáj.
Mindig minden változott. Amit nagy nehezen elértünk, azt egy új vezetőváltás után eltörölték. Mindig jött egy új férfi, aki egyetlen mozdulattal lesöpörte az asztalról a morzsákat. Volt kád a szülészeten, mégsem lehetett használni, pedig feleakkora lett volna benne a fájdalom. Akkor minek van ott, kérdeztem mindig. Mutatóba. Szobanövény a hivatalban.
Mindig szerettem volna otthonszülésben dolgozni. Azt éreztem, hogy amit a kórház ad, az sokszor kevés. Van, akinek elég, van, aki sodródik az eseményekkel. De van, akinek egy rossz mondat elég ahhoz, hogy soha többé ne akarjon szülni. Mert az egész rendszerben van valami hideg tárgyilagosság, ahol a nő sokszor csak egy test. Szétnyitható húsdarab a reflektor alatt. Megszületik a gyerek, elviszik megmutatni, mindenki örül, az anya meg csak néz maga elé, hogy és vele most mi lesz. Mi lesz velük. Életben tudja-e tartani majd a gyermekét. Mi lesz, ha nem lesz elég teje. Ha beteg lesz a gyerek. Ha meghal. És erre még odavetnek neki egy félmondatot. Hogy láttak már szebb gyereket is.
Ezek a mondatok, mint a szénpor a köröm alatt, úgy maradnak a nőkben. Nem lehet teljesen kimosni őket. Van, hogy az anyák még hosszú ideig visszajárnak hozzánk a gyerekkel, mert elhitették velük, hogy alkalmatlanok az anyaságra.
Közben odakint egy egész országot plakátokkal dekorálnak ki. Mosolygó családok állnak a buszmegállókban, kötött pulóverben, három gyerek, kutya, zászló. Novák Katalin full sminkben ablakot pucol. Hogy is tehetné másképp!. Magyarország világrekordot állított fel a családtámogatásokban. Alatta kommentek. Egy nő azt írja, ő nem adómentességet szeretne, hanem rendes egészségügyet és oktatást. Olvasom a kommenteket éjjel kettőkor, egy vajúdó nő mellett ülve, egy levendulaszagú lakásban. A kádban meleg víz, a fal túloldalán szól a televízió, a lépcsőházban valaki hagymát pirít hajnalban. És közben arra gondolok, milyen fura ország ez. Ahol életre szóló adómentességet ígérnek, de közben nincs elég bába. Nincs elég szülőszoba. Nincs elég idő a nőkre.
Rengeteg trauma éri a szülő nőket. Az ellátás rettenetes. Nem is beszélve a verbális abúzusról. Nem értik a nőket az egészségügyben, mert a kórházak dolgozói maguk is ki vannak zsigerelve. Nem gondolják fontosnak, hogy beszélgessenek egy pácienssel. Mint egy futószalagon mennének a szülések. Ez a szemlélet a császármetszések számában is meglátszik: ott is leginkább az orvos idejét és kényelmét veszik figyelembe. WHO-s ajánlás a császármetszések 5-15% között tartása. Magyarországon 60-70-80-90 %-al mennek intézmények. Ne mondja nekem senki, hogy tízből kilenc nőnek császármetszésre van szüksége. Ez nem igaz. Kényelmesebb a rendszernek, kiszámíthatóbb, nem kell bele időt, erőt feccolni. Könnyebb azt mondani, hogy ma hét-fél nyolc körül jó lesz. Ennyi. A következmények pedig beláthatatlanok. A gyereket meg kiveszik. Sokszor jóval korábban, mint kellett volna. Nagyon beleszól ez a szemlélet az élet működésébe. Az ellátás nem alkalmas arra, hogy a szülés levezetése az anyát szolgálja, emberhez méltó módon. Reflektort kapcsolunk, körül álljuk a nőt. Van, aki ezen túlteszi magát, van, akit emiatt egy életre szóló trauma ér. Képzeld el azt a helyzetet, amikor százas égő alatt fekszik a kismama, bejönnek az orvostanhallgatók is, örülnek, hogy megfigyelhetik, mint egy kísérleti alanyt, körülveszik , „nézzük, hogy áll”… Erre nyilván van, aki azt mondja, köszönöm, nem.
Tíz évvel ezelőtt még nem beszéltek a szülés okozta traumákról. Azt hitték, hogy ez így van rendben. Fáj, húzódik, sebes, de ez természetes. Tényleg ezt hitték. Hogy a megalázottság ugyanúgy a szülés velejárója, mint a vér vagy a köldökzsinór szaga. Hogy ha valaki rád szól, miközben szétnyílsz a fájdalomtól, az rendben van. Hogy ha idegenek nézik a testedet százas égő alatt, az is. Hogy a nő majd kibírja. A nő mindig kibírja.
A szülészet sok esetben férfivilág, ellát, nem érti, nem érzi, nem érdekli. Megoldja. Sokáig gondolkoztam azon, miért nem figyelnek, észlelnek az orvosok, foglalkoztak ezzel többen is. Egy ápoló, szülésznő általában azért akar ápoló lenni, mert segíteni akar.
2011 óta törvényes és szabályozott az otthonszülés. Kialakult jogi keretek vannak. Ettől függetlenül a bábaság stigmatizált szakma. A mai napig van olyan, hogy például a 36.-ik héten ki kell küldenünk a gyerekorvosnak tájékoztatót az otthonszülésről, nem lenne más dolguk, mint regisztrálni a kismamákat. Erre sokszor az a válasz: nem vállalom. Vagy nem válaszol. Vagy kioszt minket. A bábaságot előítélet övezi, szélsőséges indulatokat vált ki. Van, hogy az orvos elkéri a személyimet, az irataimat, pedig hivatalosan dolgozom, rám tud keresni.
Hogy miért keresnek meg kismamák? Egy rossz élmény, traumás szülés, vagy néha elég egy megalázó vizsgálat. A nő egy szülőgép, mindegy, hogy mi van vele. Megszületik a kisbaba, elviszik, mindenki örül, az anyával meg mi történik? Egy kismama fejében ilyenkor mindenféle gondolatok kavarognak, mi lesz a gyerekemmel, mi lesz velünk, mi lesz, ha elüt egy autó… Én táplálom, mi lesz, ha nem leszek, ha megbetegszem, ha nem lesz elég tejem. Görgeti az összes opciót, és ha erre rájön egy odavetett megjegyzés, mint például: Mutasd csak! Á, láttam már szebb kisbabát is… Az orvosoknak ez csak egy gyerek, neki ő a gyereke. Pár ilyen megjegyzés, elég ahhoz, hogy elbizonytalanítsa az anyát az egész anyaságában.
Ha egy otthonszülő anya a húszperces szabályból kiesik, a szülése helyszínétől nincs kórház húsz perc távolságban, akkor egy születésház, vagy egy bérelt lakás lehet opció. Magyarul háromnegyed Magyarország kiesik. Szinte csak Budapest környékén van ilyen lehetőség. Talán még az ország nyugati részén van. Ráadásul az előírások szerint két bába kell a szüléshez, ami szintén kivitelezhetetlen, mert alig van hivatalosan működő bába az országban. Ilyenkor nem vállalhatom a kismamát, mert eltiltanak, pénzbírságot kapok, nem gyakorolhatom a szakmát. Tisztában kell lenni a következményekkel, különben bíróság lesz belőle.
Én addig kerestem, amíg azt nem éreztem, hogy megtaláltam azt a helyet, ahol a bábaságot hivatalosan, törvényesen gyakorolhatom. Az otthonszülés, és az azzal járó szolgáltatások más országokban ingyenesek . Itt nem ez van. A kórházi ellátás ingyenes, az otthonszülésért saját zsebből kell fizetni. Szerencsére nem egy nagy összeg: a kilenc hónapra szüléssel együtt háromszázezer forint. Nincs bába, aki csak ebből élne. Ez a hivatás nem éri meg, ezt azért csinálják az emberek, mert szeretik. Havonta 150-200.000 forintot lehet ezzel keresni, ebből nem lehet megélni. Az albérletre sem elég.
Volt, hogy nehezebben viseltem ezt az életet, de már megszoktam. Tudja mindenki, hogy ez mivel jár. Szívszorító viszont, hogy az én gyerekem ugyanúgy lesz velem, mint én az édesanyámmal. Nem biztos, hogy megérti majd, miért akarok másokért élni. Miért ez határoz meg mindent körülöttem? Ez egy kattanás valamilyen szinten. A szülészetet évekkel ezelőtt abba is hagytam, mert nem bírtam. Konfrontálódtam, kirúgtak, az orvos túl akart esni a szüléseken, én szép szüléseket szerettem volna a kismamáknak. Nem bírtam ezt a feszültséget. Elmentem egy magán mentőszolgálathoz, jó volt, de azt éreztem, hogy nincs értelme semminek. Közben rengetegen kerestek, és végül a kismamák hatására tértem vissza. Vártak vissza. És akkor merült fel bennem az otthonszülés, mint lehetőség. Visszajöttem. Lassan három éve csinálom.
Hogy is működik ez? Felkeresnek, a honlapon keresztül. Felvesszük az adatokat, a leleteket. A hivatalos terhesgondozásnak mindenképpen meg kell történnie. Egy rendelés egy óra, ilyenkor kikérdezzük a saját születésükről a kismamákat. Hogy miért szeretnének otthonszülést. Mi vezetett ide.
Az a csodálatos az otthonszülésben, hogy önmagad tudsz maradni. Intézményes keretek között ez nem tud megvalósulni, már csak a méretek miatt sem. A szülésre való felkészülés folyamatos, minden témát átbeszélünk. A szülés után látogatjuk az anyákat, szoptatási tanácsadót küldünk. Az egyénfókuszúság különbözteti meg ezt és az intézményi kereteket.
A legfőbb célunk, hogy olyan legyen a szülésed, hogy utána legyen kedved megint szülni.
4
Anyám mindig akkor takarított, amikor valaki láthatta. Ha el volt húzva a függöny, és az utcáról be lehetett látni az ablakon, már vitte is a porrongyot, söpört, rendezgetett. Azt mondta, egy nő nem ülhet csak úgy otthon, tétlenül.
Az egyik legmélyebben bevésődött emlékem, hogy a szőnyeg rojtszálait fésülöm. Térdelek a nappaliban, előttem a barna szőnyeg, a kezemben egy kicsi fésű. Anyám szerint attól szép a lakás, ha még a rojton is látszik a gondosság.
2016 körül kezdett romlani anyám állapota. Először csak a gázt kellett elzárni utána, később a kaput is. Akkoriban egyre többet beszélt a múltról. A gyerekkoráról, a testvéreiről, az anyjáról. Néha úgy ébredt fel, hogy haza akar menni a szülői házba. Egyszer az ablakon akart kimászni, mert azt hitte, otthon, a szülőházban várják.
Abban az évben mondták ki, hogy Alzheimer-kórban szenved.
Lassan, de biztosan változott meg minden. 2018-ban még olvasott. Rengeteget. Könyvek feküdtek az ágya mellett, az asztalon, a fotelben. Szeretett varrni, kézimunkázni, sütni-főzni. Mindig csinált valamit. Nehéz elképzelnem róla a mozdulatlanságot, mert egész életében mozgásban volt.
Aztán egyszer leült varrni, és nem tudta befűzni a cérnát. Sokáig próbálkozott, újra meg újra. Ma is matat néha az ujjaival, mintha keresne valamit a levegőben, de a mozdulat már nem talál célt.
Mára a nevét sem tudja megmondani. Nem tud szólni, ha éhes vagy szomjas. Beszél, kérdez is néha, aztán saját magának válaszol. Sokszor olyan, mintha egy másik szobából hallgatnánk őt, ahová mi már nem tudunk belépni.
2018-ban nyugdíjba mentem, és szinte azonnal leköltöztem hozzá. Addig az öcsémék vigyáztak rá, soha nem maradt teljesen egyedül, de ekkor még a saját házában élt. A nővérem 2019-ben költözött haza. Azóta ketten gondozzuk.
Addigra már gyakran elesett. Egyre nehezebben járt, aztán már egyáltalán nem tudta ellátni magát. A bőre elvékonyodott, könnyen kékült. A karján, a lábán mindig volt egy újabb kötés.
2018-ban elesett, eltörte a csípőjét. Kétszer műtötték. Az orvos azt mondta, kevés az esély rá, hogy újra fog járni.
Mégis megtanult.
Hetente egyszer jött a gyógytornász. Megmutatta, hogyan kell használni a járókeretet, hogyan kell felállítani az ágyról. A lakás megtelt segédeszközökkel: bot, járókeret, felfekvés elleni matrac, gyógyszeres dobozok. Mi pedig lassan megtanultuk, hogyan kell valakit életben tartani.
A gyógyszereit is inkább tapasztalatból állítottuk be. A pszichiáter már nem nagyon tudott mit kezdeni vele. Nem tudott válaszolni a legegyszerűbb kérdésekre sem.
Néha még most is úgy tesz, mintha takarítana. Simít valamit az ágy szélén, rendezgeti a takarót, matat a párnán. Mintha még mindig attól félne, hogy valaki benéz az ablakon, és rendetlenséget talál.
5
A folyosó reggel ugyanúgy nézett ki, mint hónapok óta mindig. Az idő itt nem előre halad, csak rétegeket rak egymásra: kopott linóleum, amin a takarítók nyoma mindig ugyanott marad egy pillanattal tovább, mint kellene; olajzöldre festett fal, amit valamikor régen próbáltak fehérrel elfedni, de a két szín határa makacsul visszajön. Mint valami rosszul gyógyuló seb; műanyag székek sora, amelyek közül az egyiknek a lábához odaszáradt egy sötét rágó, amit valaki egy apró, gyors és feltűnés nélküli mozdulattal ott hagyott. Jelentéktelen bizonyítékok arra, hogy mások is ültek már itt, és mind ugyanilyen mozdulatlanul várták ki a saját idejüket.
Ülünk a táskánk szíját szorítva, elengedjük, aztán megint szorítjuk, mintha ezzel bármit is szabályozni lehetne abból, ami következik. A folyosón nem beszélünk egymással, pedig mindannyian tudjuk, miért vagyunk itt. Ez a tudás nem közös nyelv, inkább csak egy párhuzamos magánmondat, amit mindenki magában ismételget, különböző szavakkal.
A rendeletről ekkor már évek óta beszéltek kint, abban a másik világban, ahol a dolgok neveket kapnak, és a nevek köré viták épülnek. 2022 szeptemberében is tüntetés volt miatta, nagyobb, mint az előzők, aztán később újra és újra szóba került, mintha időről időre vissza kellene igazolni, hogy létezik. A hivatalos neve valami száraz azonosító volt, de a köznyelvben más lett belőle, egy szó, amely már önmagában is súlyt hordozott, mintha a hangzásában lenne valami, ami előre eldönti, hogyan kell róla gondolkodni.
Az orvos nem sokat beszél. Nem azért, mert ne lenne mit mondania, hanem mert a mondatok itt másképp működnek: rövidebbek, tárgyszerűbbek, minden fölösleges magyarázat csak lassítja azt a gépezetet, aminek működnie kell. A vizsgálat menetrendje ismert, rutinszerű, a testek és eszközök mozdulatai egymáshoz igazodnak anélkül, hogy bárki külön figyelmet szentelne ennek az összehangoltságnak.
Aztán eljön az a pillanat, ami miatt az egész rendszer köré hosszú mondatok, jogszabályok és viták épültek: a hang meghallgatása. Mindig ugyanazzal a mondattal jelzik, nem változik, nincs benne semmi hangsúly, ami eldöntené, hogy ez most tájékoztatás, kérés vagy utasítás. Inkább csak része az eljárásnak, egy mozdulat, amit nem lehet kihagyni anélkül, hogy az egész folyamat ne borulna fel valamilyen formális értelemben.
Én, ott, azon a vizsgálón, először nem is a hangot figyeltem, hanem azt, hogy miért van szükség erre. Hogy milyen tudást kellene adnia, amit addig ne tudtam volna. A saját helyzetemről minden lényegeset már rég tudtam, sokkal korábban, sokkal nehezebb napokon, amikor még nem volt rendelő, nem volt protokoll, csak számolás volt és éjszakák, aggodalom, kétségbeesés, sírás. A hang ehhez nem adott hozzá semmit, nem változtatott sem a tényeken, sem azon, ahogyan a testemhez vagy a döntésemhez viszonyultam. Inkább olyan volt, mint egy kötelező megállás egy már rég lefutott út végén, ahol valaki még egyszer ellenőrizni akarja, hogy tényleg végigmentem-e rajta.
Később sokszor próbáltam megérteni, mi volt ennek a helye egy olyan rendszerben, amely egyébként a hatékonyságra, a bizonyítékokra, a szakmai konszenzusra hivatkozik. Nincs kimutatható egészségügyi haszna, nem javít semmi olyasmin, ami orvosilag mérhető lenne, hogy inkább egyfajta kísérő gesztus, amelynek jelentése van, de funkciója nincs. Szégyen és megaláztatás, az viszont a rendszer velejárója. A WHO ajánlásai is inkább afelé mutatnak, hogy az ilyen jellegű beavatkozások nem segítik sem a döntést, sem az ellátás minőségét, sőt, inkább egy olyan helyzetet erősítenek meg, amelyben a páciens nem pusztán beteg, hanem valamilyen erkölcsi térbe van bevonva.
Ami a leginkább zavart, az nem is az volt, hogy ez a hang megszólal, hanem az, hogy milyen könnyedén lett belőle követelmény. Mintha az egészségügyön keresztül lehetne valamit pótolni abból, amit egy társadalom máshol nem tud, vagy nem akar megoldani: a felvilágosítás hiányát, a fogamzásgátláshoz való egyenlőtlen hozzáférést, a bizonytalanságban születő döntéseket. Mert közben minden adat azt mutatta, hogy az ilyen szabályok nem ott hatnak, ahol hatni szeretnének. Nem a számokat változtatják meg, hanem a helyzetek hangulatát. Azt, hogy az ember hogyan érzi magát egy rendelőben, amikor amúgy is a legkiszolgáltatottabb pillanatait éli meg.
Amikor kijöttem, a folyosó ugyanott folytatódott, ahol előtte véget ért. A nők ugyanúgy ültek, ugyanúgy néztek maguk elé, és ugyanúgy nem beszéltek. A város dübörgött tovább, mintha semmi sem történt volna, és valójában nem is történt semmi látványos, csak egy rövid hang, amelyet valaki valahol fontosnak tartott, és amelyet sokan azóta is úgy emlegetnek, mintha valamire magyarázat lenne.
Én akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi volt benne a legzavaróbb. Később értettem meg, hogy talán az, hogy egy olyan pillanatban, amikor az ember a saját döntésével van elfoglalva, valaki más mégis úgy dönt, hogy szükség van egy emlékeztetőre arról, hogy ez a döntés nem maradhat teljesen csak az övé.
És ez a fajta emlékeztetés néha hangosabb, mint maga a hang.
6
Vannak az ember életében olyan emlékek, amiket sosem felejt el. Nekem az első menstruációm volt ilyen. Láttam a piros foltot a bugyimon, és azt hittem, hogy halálos bűnt követtem el, a jóisten pedig ezzel büntet engem. Kétségbeesetten kerestem a bűneimet, próbáltam mindent jóvátenni, csak szűnjön meg ez az egész, ne folytatódjon tovább a szégyenem.
Nálunk otthon sok mindenről nem lehetett beszélni. Anyám családjában szégyen volt a válás. Egy kapcsolati vita. Egy rossz bizonyítvány, vagy akár egy négyes. Gyakorlatilag minden. A problémák nem kerültek szóba, inkább eltűntek a hallgatásban. Emlékszem azokra a jelenetekre, amikor gyerekként, később kamaszként próbáltam valamit megosztani anyámmal. Bánatot, félelmet, kérdést. Mindig elzárkózott. Nem tudott mit kezdeni az érzékenységemmel, a kíváncsiságommal. A bajaimat szégyennek tekintette, olyan dolgoknak, amikről nem illik beszélni.
Ehhez társult a vallás is. A kereszténység nálunk nem vigasz volt, hanem szabályrendszer. A bűnről sok szó esett, a testről kevés. Az ember gyerekként hamar megtanulta, hogy figyelik. A gondolatait is. Hogy vannak tiszta és tisztátalan dolgok. Jó és rossz lányok. Nem emlékszem, hogy valaki valaha nyíltan beszélt volna a női testről, a szexualitásról vagy a menstruációról, de a szégyen valahogy mégis mindenhol jelen volt. Beivódott a mozdulatokba, a hallgatásokba, a lesütött szemekbe. Mire kamasz lettem, már teljesen természetes volt számomra, hogy a testtel kapcsolatos dolgokat el kell rejteni.
Anyám magába volt zárva, a saját kis világába. Próbálta túlélni apámat, a házasságát, apám verbális és sokszor fizikai agresszióját, a saját családját. Mai fejjel már azt gondolom, hogy szeretett minket. De akkor ebből én leginkább egy falat érzékeltem. Volt benne valami nagy fekete keménység. És ezzel a keménységgel nem lehetett mit kezdeni. Nem lehetett vele vitatkozni vagy kiabálni. Így én is csendben maradtam, mint mindenki más a családban.
Pedig a maga módján próbált minket szeretni. Emlékszem, hogy éjszakánként, amikor már aludtunk, az ebédlőben varrt nekünk ruhákat. Szoknyákat, fellépőruhákat. Ez volt az ő nyelve. Beszélni nem tudott. Egyszer írtam neki egy verset, az volt a címe: Szeretném, ha szeretnének. Amikor odaadtam neki, elsírta magát. De akkor sem szólt semmit. Nem ölelt meg.
Anyám középső gyerekként abban szocializálódott, hogy ő nem fontos. A létezése szinte láthatatlan volt, és ez így is maradt. Megtanulta összehúzni magát, csendben kiszolgálni a családot, állni az ütéseket. Idővel púpja is lett. Sokáig azt hittem, egyszerűen rossz a tartása, de ma már inkább úgy látom, mintha egész életében kisebbre akarta volna húzni magát, nehogy belefusson egy ütésbe. Apám halála óta kezdett csak kinyílni. Most látom benne azt a csodálatos embert, aki talán lehetett volna. Sajnálom, hogy nem ismertem meg ilyennek.
Persze még most is állandóan szolgál. Nem tud velünk végigülni egy ebédet. Folyton azt figyeli, kinek mire van szüksége, mit hozzon, mit vigyen ki. Az ember nem tud csak úgy levetni magáról egy egész életet..
Tizenkét éves korom körül került hozzám a Tini lányok könyve. Már a címe is izgalmas volt. Titokban olvastam, bent a paplan alatt vagy bezárkózva a vécébe. Nem azért volt fontos, mert különösebben merész könyv lett volna, hanem mert először láttam benne leírva olyan dolgokat, amikről addig senki nem beszélt nekem. Hogy a test változik. Hogy vannak szavak arra, ami történik vele. Hogy a női test nem csak valami szégyellnivaló dolog.
Anyám egyszer megtalálta nálam a könyvet. Elvette, és többé nem láttam viszont. Nem emlékszem, mondott-e bármit. Valószínűleg nem. Nálunk a tiltásnak sem volt nyelve.
Aztán tizenhárom évesen megjött.
Hogy hogyan kezdődött, gondolom, ugyanúgy, mint mindenkinek. Inkább az az érdekes, hogyan fogadtam. Képzeljenek el egy olyan tizenhárom éves kislányt, aki teljesen be van zárva a saját világába. Megtanul nem kommunikálni. Megtanulja, hogy ő nem fontos. Hogy nem kérdezhet. És végül megtanul nem tudni dolgokról.
Amikor megláttam azt a vörös foltot a bugyimon, fogalmam sem volt róla, mi az, és hogyan került oda. Életemben nem hallottam korábban a menstruációról. Anyám természetesen nem készített fel rá sem engem, sem a húgomat.
A mai napig emlékszem arra a jelenetre. Állok a fürdőszobában, nézem a véres bugyimat, és rettegek. Nem arra gondoltam, hogy beteg vagyok. Hanem arra, hogy bűnös.
Egymásra vettem négy-öt bugyit, így jártam iskolába is. Közben állandóan attól féltem, hogy kiderül a szégyenem. A használt bugyikat egy nejlonzacskóba rejtettem a szekrényem legmélyére. Egy évig tartott ez az egész. Aztán anyám egyszer takarítás közben megtalálta a zacskót.
Kitette elém az asztalra. A bugyikat.
És annyit mondott:
– Legközelebb használj vattát.
Semmi többet.
Így kezdődött.
7
Esténként mindig az iskola közelében parkoltam le, mindig másutt. Hol egy gesztenyefa alatt, hol egy üres telken, hol egy csendes mellékutcában. Reggelente még sötét volt, amikor a kis gázrezsón vizet melegítettem a fiamnak, hogy meg tudjon mosakodni indulás előtt.
A lakókocsiban télen mindig párás volt az ablak. Reggelre a leheletünk megült az üvegen, én meg törölgettem belülről a kabátujjammal, hogy ki lehessen látni. Az iskola közelében álltam meg. Ez volt a legfontosabb szempont. Ne kelljen sokat gyalogolnia, és ne kérdezzen senki semmit.
Egy évig éltünk egy lakókocsiban a fiammal. Akkor még általános iskolás volt. Télen a lakókocsi falán végigcsorgott a pára, nyáron pedig már kora reggel elviselhetetlen meleg volt bent. Minden erőmmel vigyáztam arra, hogy senki ne vegye észre rajtunk, hogy nincs otthonunk. A fiam tiszta ruhában ment iskolába, kifésült hajjal, uzsonnával a táskájában. Nem éltem volna túl, ha elveszik tőlem.
Több mint húsz éve dolgozom hajléktalan emberekkel, főleg nőkkel. A Fedél Nélkül szerkesztőségében végzem a háttérmunkát, a terjesztőkkel tartom a kapcsolatot, de munka után sokszor kijárok az erdőbe is. Nyáron poros az ösvény, a száraz ágak ropognak az ember talpa alatt, télen pedig bokáig ér a sár, és mindenhol ott van a nedves fa kesernyés füstszaga. Az erdő szélén bevásárlókocsik állnak, pokrócok száradnak kifeszített damilokon, este pedig apró tüzek világítanak a fák között. Sokszor csak leülünk valahova beszélgetni. Egy kidőlt farönkre, egy fordított vödörre vagy egy nejlonnal letakart matrac szélére.
Van, aki nőgyógyászati kérdésekkel keres meg, más egyszerűen csak azért, mert nincs kinek elmondania, mi történt vele. A legnehezebb mindig az, amikor egy fiatal lány ül le mellém, hosszú ideig hallgat, aztán egyszer csak kiböki, hogy terhes. Volt olyan kiskorú lány, aki arra kért, én mondjam el a szüleinek. Az ilyen pillanatokban az ember érzi, milyen vékony jégen járnak ezek a nők.
Még Hódmezővásárhelyen kezdtem ezt a munkát. A helyi kisebbségi önkormányzatnál dolgoztam közmunkásként, sokszor jártam ki a cigánytelepre, rendezvényeket szerveztünk, gyerekek futkostak körülöttünk poros papucsban, az asszonyok műanyag székeken ültek a házak előtt. Ott ismertem meg a Közéleti Roma Nők Egyesületének vezetőjét. Ő hívott később Budapestre dolgozni. Tőle tanultam meg igazán, milyen jogaik vannak az embereknek, hova lehet fordulni segítségért, és hogy néha a legfontosabb segítség egyszerűen annyi, hogy valaki végighallgatja a másikat.
Azóta is ezt csinálom. Segítek lakást keresni, munkát találni, élelmiszert szerezni. Volt idő, amikor gyerekeket kellett bújtatni, hogy ne vigyék őket állami gondozásba. Ezek a családok többnyire Borsodból költöznek fel Pestre, abban reménykedve, hogy itt majd könnyebb lesz újrakezdeni. Az erdőből járnak dolgozni, romos téglaépületekben húzzák meg magukat, ahol az ablakokat fólia fedi, a kályhacső ferdén áll ki a tetőből. A tulajdonosok többnyire tudnak róluk, de nem szólnak egy szót sem.
A hajléktalan nők helyzete sokszor nehezebb, mint a férfiaké. Ha valamelyikük terhes lesz, elkísérem a háziorvoshoz, segítek eligazodni a papírok között, végigmegyünk együtt az abortusz procedúráján. A legtöbben elvetetik a gyereket azok közül, akikkel kapcsolatban vagyok. Sokszor azt sem tudják pontosan, kitől estek teherbe. Az utcán minden megtörténhet.
Persze vannak pozitív történetek is. Ismerek egy nőt, aki hajléktalanként lett várandós, most mégis családi szállón él a férjével és a kisbabájával. A védőnők, az orvosok rendesek voltak velük. Van olyan, hogy emberséggel találkozik az ember.
Sokkal több beteg nő van az utcán, mint férfi. Nőgyógyászati problémák, daganatok, fertőzések. Egy nőnek sokkal nehezebb úgy dolgozni, hogy nem tud hol rendesen megmosakodni vagy átöltözni. Arról pedig nem nagyon tudok, hogy bárki szervezetten segítené őket betéttelvagy óvszerrel.
Néha bevásárolok nekik a saját pénzemből. Konzervet, kenyeret, gyógyszert, betétet, óvszert veszek. Olyankor mindig számolgatok a pénztárnál, marad-e nekem elég hó végéig. Néha visszateszek egy kávét vagy egy felvágottat a polcra, hogy kijöjjön a pénz.
Mert én pontosan tudom, milyen hajléktalan nőnek lenni.
Amikor a fiammal a lakókocsiban éltünk, három munkahelyem volt egyszerre. Reggel dolgozni mentem, délután rohantam tovább a következő helyre, este pedig már félálomban ült mellettem a gyerek az autóban. Az iskolában senki sem tudta, hogy hajléktalanok vagyunk. Minden erőmmel próbáltam fenntartani a normális élet látszatát.
Pedig volt olyan időszak, amikor papírt és szemetet gyűjtöttem, hogy tudjak ennivalót venni. Hajnalban indultam, amikor még üresek voltak az utcák, és szégyelltem, ha valaki ismerős meglát. Egyszer eladták a fejünk fölül az albérletet, máskor azért tettek ki minket, mert nem tudtam időben fizetni. Egyedül, gyerekkel, nőként nagyon könnyű megbotlani.
A legrosszabb mégsem a nélkülözés volt, hanem a félelem. Attól rettegtem, hogy egyszer kopognak majd a rendőrök, és elviszik a fiamat. Ezért próbáltunk mindig tiszták, rendezettek maradni. Ha nem mondjuk, senki nem sejti rólunk, hogy nincs otthonunk.
A munkahelyemen tudtak a helyzetemről. Az akkori főnököm segített rajtunk: először beengedett a lakásába, később egy ideig az irodában lakhattunk. Onnan sikerült lassan albérletbe költöznünk.
Furcsa módon az albérlet néha nagyobb szorongást jelentett, mint az utca. Az utcán legalább lehetett mozogni, eltűnni, alkalmazkodni. Albérletben viszont minden hónapban ott volt a rettegés, hogy ki tudom-e fizetni.
Mégis mindig azt mondom, hogy nem szabad elveszíteni a reményt. Az embernek akarnia kell, hogy változzon az élete. Mindig kell lennie valamilyen kiútnak.
A fiamnak érdekes módon szép emlékei maradtak abból az időből. Talán mert gyerekként máshogy látja az ember a világot. Mindig más helyen álltunk meg a lakókocsival, iskola után bejött velem a munkahelyemre, ott tanult, ott fürödtünk meg, este pedig visszamentünk aludni. Az irodában egy kis rezsón főztem. Télen ott száradtak a radiátoron a kimosott ruháink, a gyerek pedig egy sarokban írta a leckét, miközben zümmögött a neonlámpa. Néha virslit vacsoráztunk kenyérrel, és közben nevetgéltünk.
Voltak barátai, szerette az iskolát, és őt is szerették. Most harminckét éves lesz. Futárkodik, autót szerel, és nagyon szereti a szabadságot. Talán abból az időből származik mindez, amikor nem volt semmink, egy lakókocsiban éltünk és csak ketten voltunk egymásnak .
8
Amikor visszagondolok arra az időszakra, nem történetként, hanem hangulatként jelenik meg előttem. Egy hosszú, rosszul szellőző szoba képe tér vissza újra meg újra, a fény soha nem teljesen nappali, de nem is sötét, kékes, kifáradt derengés ül a tárgyakon, ugyanúgy, mint az emberek bőrén. A hangok sem válnak el egymástól élesen. A radiátor mély zúgása összefolyik a másik ágyból érkező egyenletes szuszogással, és az egész helyiség úgy lélegzik, mintha egyetlen test volna.
A telefonom fénye jelentette az első biztos pontot. A takaró alatt tartottam, mintha el lehetne rejteni. Hideg, fehér-kék derengése az arcomra esett, és mindig ugyanazt a túl éles körvonalat rajzolta ki. Nappal is éreztem ezt a kontúrt, csak akkor nem volt semmi, amiben visszatükröződhetett volna.
Hat ágy volt a szobában. Hat test, hat külön ritmus. Mégsem létezett hat külön világ, inkább egy, túlfűtött organizmus voltunk, amelyben mindenki aludni próbált, miközben valami más is zajlott a felszín alatt, folyamatosan és szinte észrevétlenül.
Akkor még nem tudtam pontosan, mit keresek. Nem nevet, nem fogalmat, nem rendszert. Csak azt a ritka egybeesést, amikor a belső tapasztalat és a kimondott szó nem semmisíti meg egymást azonnal. Addigra már megszoktam, hogy amit rólam mondanak, és amit én magamról tudok, két külön valóság. Néha napján találkoznak, de soha nem fedik egymást teljesen.
Otthon a világ kész szerkezetként állt előttem. A családi szerepek bebetonozottak voltak, akár a vasárnapi ebéd rituáléi. A forró húsleves fölött ugyanazok az elvárások ismétlődtek újra és újra. Keresztény, szélsőjobboldali rend. A testnek előre kijelölt jelentése volt, amelyből nem lehetett következmények nélkül kilépni. Mindennek megvolt a helye, minden eltérés hibának számított.
A közelség gyakran fegyelem formáját öltötte. Rendes lány ilyet nem tesz. Egyél szépen. Ne beszélj csúnyán. Ezek a mondatok olyan gyakran hangzottak el, hogy szinte a levegő részévé váltak. Mögöttük azonban mindig ott vibrált valami kimondatlan feszültség, amit maguk a szabályok sem tudtak elfedni.
A kollégiumban ez a rend nem szűnt meg, csak más alakot öltött. Körülöttem ugyanannak az életkornak a testeivel találkoztam: növekedés, hormonok, gesztusok, változó hangulatok. Én mégis mintha mindig egy fél ütemmel késve érkeztem volna meg minden helyzetbe. Nem látványos különbség volt, inkább egy apró elcsúszás. Egy nevetés, ami egy pillanattal később jön. Egy mozdulat, ami nem találja azonnal a helyét. Olyan érzés, mintha a testem állandóan valamivel arrébb lenne annál a pontnál, ahol lennie kellene.
A felismerés nem berobbant, inkább csak lassan szivárgott az életembe, fórumokon, cikkekben, félmondatokban, idegen emberek mondataiban, ezekben valami ismeretlen módon mégis felismerhető voltam, és éjszakánként a telefonom kékes fényében nem is az információ volt fontos, hanem az, hogy létezett egy nyelv, amiben az addigi elnevezhetetlenség mégis kimondhatóvá vált, még ha csak mások történetein keresztül is, és ahogy egyre több ilyen szöveget olvastam, lassan nem is kívülről érkezett valami, hanem mintha visszaolvasta volna magát bennem az, ami addig néma maradt.
Emlékszem arra az estére, amikor először olvastam a hivatalos név- és nemváltoztatás lehetőségéről, nem történt semmi látványos, nem volt benne sem öröm, sem dráma, hanem egy hirtelen kitágulás, mintha addig egy falnak hittem volna azt, ami valójában csak rosszul megvilágított átjáró volt, és ettől a pillanattól kezdve nem ugyanúgy néztem arra, amit addig véglegesnek gondoltam.
Tizenöt éves voltam, amikor először beszéltem erről anyámmal, aki nem utasította el rögtön, hanem először megpróbálta a saját tapasztalatain keresztül visszavezetni mindezt valami ismerős kategóriába, fiús korszaknak nevezte, átmenetnek, felnövésnek, mintha minden eltérés csak egy már ismert történet enyhén elcsúszott változata lenne, és a különbség csak később vált láthatóvá, mert az ő története végül vissza tudott simulni egy női élet keretei közé, az enyém viszont nem talált ilyen visszasimulási lehetőséget, nem azért, mert ne próbáltuk volna ugyanazokkal a szavakkal körülírni, hanem mert valami mindig kívül maradt ezeken a szavakon, és ez a kívülmaradás lassan állandóvá vált.
Nyár volt, forró és mozdulatlan levegő állt az utcák fölött, amikor a Pride menete haladt végig a városon, színek, zajok és testek sűrű tömegében, ahol az emberek nem különálló arcokként jelentek meg, hanem egyetlen mozgó, lüktető felületként, amiben a hőség és a figyelem egyszerre volt jelen, ebbe a sűrűségbe ékelődve egy alak tojásokat dobott a tömeg felé, ismétlődő, célzott mozdulatokkal, nem véletlenszerűen, hanem kitartóan, maga az ismétlés volt a lényeg, és nem az, hogy eltalál-e valamit, az arca hol feltűnt, hol eltűnt a tömegben, részletekből állt össze, majd bomlott szét újra, az anyám volt, dühös, gyűlölettel teli. Néha láttam, néha elvesztettem, és a dobások rövid időre megbontották a menet ritmusát, apró réseket nyitottak a testek között, aztán újra összezárultak, a tér maga is korrigálta magát, de valami mégsem állt vissza teljesen ugyanoda, mert a jelen hirtelen túl közel került ahhoz a felismeréshez, hogy bármikor megszakítható.
Ami ezután történt, nem fordulatként, hanem lassú elmozdulásként jelent meg, anyám ugyanabban a nyelvben maradt, ugyanazokat a szavakat használta, de a mondatai mögött valami fokozatosan megbicsaklott, a korábban biztos kategóriák már nem tartották ugyanúgy össze a világát, először csak kérdezett, óvatosan, majd egyre gyakrabban olvasott olyan szövegeket, amik korábban idegenek lettek volna számára, és ezekben a szövegekben nem feltétlenül egyetértést keresett, inkább csak kapaszkodókat, amelyek segítségével újra elhelyezhette magát egy olyan térben, ami már nem volt teljesen ugyanaz, mint ahonnan elindult.
Volt egy pillanat egy Pride-on, amikor már nem a korábbi oldalon állt, hanem valahol a szélén, nem átkerülve egyik világból a másikba, hanem inkább két világ határán rekedve, és ez a köztes állapot nem oldódott fel azonnal, mert a korábbi elutasítás nem tűnt el belőle teljesen, de már nem is volt kizárólagos, inkább csak egy régebbi reflex maradványa, mellé lassan odakerült egy másfajta figyelem is, még bizonytalan volt, de már nem volt visszafordítható.
Később mindig együtt mentünk a tüntetésekre, két test ugyanabban a városi térben, a levegő is politikai minőséget kapott, a mondatok, amik az utcán elhangzottak, nem maradtak ott, hanem visszaszivárogtak a mozdulatokba, a járás ritmusába, a tekintetekbe, és a város egyszerre lett háttér és közvetítő közeg, plakátokkal, hírekkel, szlogenekkel, amik nem különálló üzenetként működtek, hanem folyamatosan jelen lévő zajként, sűrűn átszőve a mindennapi érzékelést.
Emlékszem egy villamosra, a hideg üvegfelületre, a mozgó városra az ablak túloldalán, és arra az egyszerűnek tűnő, mégis túl sűrű mondatra, egy telefon kijelzőjén jelent meg, „No Migration. No Gender. No War.”, és ez nem üzenetként működött, inkább egyfajta kikapcsolhatatlan háttérzajként, nem egy konkrét készülékből érkezett, hanem magából a térből jött, a „No Gender” ebben a pillanatban nem fogalomként állt előttem, hanem valami olyan közelségként, ami hirtelen a saját testem köré tekeredett, mintha a nyelv rövidzárlatot kapott volna, és minden szó túl közel került volna ahhoz, amit addig csak távolról lehetett kimondani.
A hormonok közben lassan, szinte észrevétlenül hatottak, nem eseményként, hanem folyamatos jelenlétként, egy másik ritmust került a meglévőre, és a hangom változása sem egyetlen pillanatban történt meg, hanem elmozdulások sorozataként, ahol ugyanaz a test más hangsúlyt kezdett hordozni, mintha a szerkezet nem változott volna meg, csak az anyag, amiben tovább működött.
A legnagyobb változás mégsem ebben volt, hanem abban, hogy az állandó figyelés, az önellenőrzés, az a folyamatos visszajátszás, ami korábban minden mozdulatom előtt és után is jelen volt, lassan elvesztette a sürgősségét, nem tűnt el, de már nem irányította ugyanúgy a mozdulatokat, ez a fajta csend nem megnyugvásként, inkább idegenségként érkezett, mert a hosszú belső zaj után hirtelen túl sok tér maradt, amiben nem volt már ugyanaz a kényszer, hogy mindent előre ellenőrizni kelljen.
Később művészeti egyetemre mentem, és a művészetemben azóta is ezt az állandóan alakuló, soha le nem záruló folyamatot próbálom megfogni. A diplomamunkában a népi motívumok, a queer tapasztalat és a test anyagszerűsége nem egyesülnek valamiféle egységgé, inkább egymás mellé kerültek, súrlódva, ellentmondásosan, és a páncél, amelyet a műtét előtti mellkasom lenyomata alapján készítettem, nem emléktárgy, hanem jelenlét lett, egy olyan tárgy, ami nem magyaráz, hanem visszatart, és ahol az idő nem lezárul, hanem rétegekben marad meg.
A kollégiumi telefon kékes fénye és a későbbi alumíniumpáncél mintha ugyanannak az időnek két külön állapotát hordozná, az egyik még nem tudja pontosan, mi lesz belőle, csak keresi a felületet, amelyen visszaverődhet, a másik pedig már úgy van jelen, mint valami, ami megtörtént, és nem visszafordítható, és a kettő között húzódik minden, ami addig családnak, testnek, nyelvnek és világnak neveződött.
A család, ahol a rend egyszerre volt stabil és megrepedt, amelyben a mondatok gyakran többet takartak, mint amennyit kimondtak, és amelyben az anya lassú elmozdulása egy másik figyelés felé nem egyetlen döntésként jelent meg, hanem apró, szinte észrevétlen átrendeződések sorozataként, ahol a korábbi elutasítás nem tűnt el teljesen, de már nem határozta meg ugyanúgy a mozdulatokat, és amelyben végül nem az történt, hogy átkerült volna egyik világból a másikba, hanem az, hogy a világ kezdett összetettebbé válni számára, és ebben az összetettségben már nem volt olyan tiszta határ, amely mentén mindent korábban el lehetett választani.
A város közben nem háttér maradt, hanem olyan közeg, ami folyamatosan visszahatott, mert a mondatok, amelyek az utcán elhangzottak, a plakátokon, a telefonokon, a hírekben, nem kívül maradtak, hanem lassan visszaszivárogtak a mozdulatokba, a test tartásába, a tekintetekbe, és ez a visszaszivárgás nem látványos változásként történt, inkább lassú átitatódásként, amelyben a nyelv és a test közötti határ egyre kevésbé volt stabil.
Volt egy pillanat, amikor már nem lehetett pontosan megmondani, hol kezdődik a saját gondolat, és hol folytatódik valami kívülről érkező, és ez nem felszabadító állapot volt, inkább olyan, amelyben a korábbi tájékozódási pontok fokozatosan elvesztették a határozottságukat, miközben új pontok még nem alakultak ki teljesen, és ebben a köztes állapotban minden mozdulat kissé bizonytalanná vált, de mégis folytatható maradt.
A mű végül nem lezárásként lett jelen, hanem inkább egy állapot rögzítéseként, ahol a népi motívumok, a queer tapasztalat és a test anyagszerűsége nem egyesültek egyetlen jelentéssé, hanem egymás mellett maradtak, súrlódva, és ez a súrlódás nem feloldódott, hanem látható maradt az anyagban, amelyben a forma és a tapasztalat nem fedte el egymást, hanem folyamatosan jelezte a különbségüket.
És ebben a rétegzettségben a páncél sem emlék lett, hanem jelenlét, egy olyan tárgy, amely nem magyaráz, nem értelmez, hanem csak ott van, és amelyben a test egy korábbi állapota nem eltűnik, hanem megmarad mint lenyomat, miközben a jelen test már egy másik ritmus szerint él, és a kettő között nincs éles határ, csak átmenetek, amelyek nem záródnak le teljesen, hanem tovább folytatódnak abban, aki ezeket a rétegeket magában hordozza.